A "régi" formáját nyújtó Brawn ugyanis 40,5 pontos előnyre tett szert az utóbbi három futamon mindössze 7 egységet összeversenyző Red Bull előtt, ami lehetővé teszi Ross Brawn számára, hogy Szingapúrban akár már pályafutása 8. bajnoki címét ünnepelhesse. Ehhez viszont a mostanihoz hasonló szélsőséges helyzetnek kell előállnia, hiszen Buttonnak és Barrichellonak 14 ponttal kellene többet szereznie, mint a Webber-Vettel párosnak, amihez a legrosszabb esetben is a dobogó két szélső fokát kellene elcsípniük a fehér-sárga fiúknak. Meglátjuk. Hogy a konstruktőri cím (valószínűleg) előbb eldől, mint az egyéni, viszonylag ritkán látott jelenség. Utoljára (a 2007-es McLaren-kizárást leszámítva) ilyen 2004-ben fordult elő, az előtt pedig csak 1997-ben. Ritka, mert az kell hozzá, hogy az illető csapat autói kimagaslóan teljesítsenek, illetve hogy versenyzőik viszonylag közel álljanak egymáshoz a bajnoki tabella élén. Arra pedig, hogy csapattársak egyenlő körülmények között kizárólag egymás között döntsék el az első hely sorsát, legutoljára talán csak 1996-ban találunk példát, amikor Damon Hill halászta el a végső trófeát a szemtelen módon már újonc évében arra pályázó Villeneuve elől. Remélhetőleg most is hasonló kiélezett küzdelem fog zajlani az ismét feléledőfélben lévő, a Török Nagydíj után már általam is eltemetett Barrichello, és a szerepét az évad közepén csendben átvevő Button között. A Red Bullok fenyegetése valójában sosem volt igazán komoly a ponttáblázaton, a motorokkal való spórolás meg a váratlan visszaesésük viszont azt sugallják számukra, idén be kell érniük a tiszteletre méltó második hellyel a csapatok rangsorában.

Monzában nyerni az egyik legértékesebb tett az évben még akkor is, ha ezért sem jár tíz pontnál több az elszámolásnál. És míg a mindig szélvészgyorsnak tartott finnek közül soha senki nem tudott még itt győzni, Barrichello 2002 és 2004 után ezt már harmadik alkalommal tette meg. Ezzel máris a második helyre ugrott fel az itt legsikeresebb pilóták listáján, és olyanokkal áll holtversenyben, mint Fangio, Moss, Peterson, Piquet és Prost. Aki ezt a rangsort vezeti 5 győzelmet is számlál a tifosik szentélyében, a nevét pedig csak azért tartom feleslegesnek leírni, mert úgyis mindenki tudja, kiről is lehet szó.

 

A jellegzetesen szögletes fejével akár Coulthard olaszországi reinkarnációjaként is megbélyegezhető Vitantonio Liuzzi pedig azt bizonyította, hogy nem kell szükségszerűen az utolsó helyeken kullogni egy hosszabb F1-es kihagyás után, és ennek valószínűleg egyedül Luca Badoer az, aki nem nagyon örül. Habár hozz kell tenni, Liuzzi a majdnem két éves mellékvágányon való pihenés alatt sem vette félvállról az autóversenyzést, hiszen edzés gyanánt néhány más neves sorozatban is megmutatta magát. Minden bizonnyal ennek is köszönhetően éppen pályafutása legjobb rajthelyéről élete legelőkelőbb pontszerző pozíciója felé száguldott mielőtt egy jóhiszeműséget nem ismerő technikai hiba megakadályozta terve véghezvitelében. Ezt megelőzően sosem startolt még a legjobb tízből, a versenyen elért helyezés tekintetében pedig a 2007-es Kínai GP az etalon, amikor a 6. helyen intette le őt az arra feljogosult személy. Most utólagosan és elméletileg egy 5. hely nézett ki neki Alonso előtt.

 

Nem mellesleg ezzel a legutóbbi pilótacsere-láncolattal mindenki jól járt, ami ismerve az élet kegyetlen törvényszerűségeit elég irracionálisan hangzik, ám bizonyos szempontból mégis igaz. Mondanom sem kell, jól járt Liuzzi, aki egy amolyan Timo Glock-féle második esélynek köszönhetően tehetett mély benyomást az őt már szinte elfeledőkre. Jól járt Vijay Mallya is, aki ugyan elveszítette egyik versenyzőjét, mégis erkölcsi győztesként kerülhetett ki az ügyből, hiszen azzal, hogy akadékoskodás nélkül engedte Fisichellának, hogy megvalósítsa álmait sok rajongó szemében megemelte a 40. leggazdagabb indiai üzletember népszerűségét. Egy ilyen imázsjavulás pedig, főként úgy, hogy egybeesett csapata élmezőnybe való berobbanásával, még kulcsfontosságú lehet a jövőre nézve. Aztán boldog lehet Giancarlo Fisichella, aki egész pályafutása alatt nyiltan és mindenkinél erőteljesebben hangoztatta, legfőbb vágya, hogy egyszer versenyzőként magára ölthesse a piros overallt. Hogy ez a karrierje végén sikerült, akkor, amikor már senki nem számított rá, egy olyan érzelemgazdag különlegesség, amit más műfajokban talán “happy end”-nek szokás nevezni. Fellélegezhet a Ferrari is, aki végre az ágaskodó csikó meglovaglásához méltó személyre akadt, aki biztos hogy pontokkal fogja meghálálni a belé fektetett bizalmat. És talán még Luca Badoer is felnyit otthonában egy jó fajta olasz bort, amiért nagy hírtelenséggel leszállt róla a gonoszkodni szerető sajtó, és talán még épp idejében ahhoz, hogy néhány hónap múlva ismét már csak mint a Ferrari hűséges alkalmazottjaként fogunk rá emlékezni, aki valaha a Formula1-ben is versenyzett. Elvégre az idő megszépíti a múltat. Mindezekből a legtöbbet pedig a szurkolók profitáltak, akik a képernyőn keresztül talán némileg maguk is részesei lehettek mindegyik fél örömének.

 

Köszönhetően Lewis Hamilton felszabadult, nyomás nélküli küzdeni akarásának, amely végül a két Lesmo kanyar közötti korlátban csúcsosodott ki, idén már másodszor és a történelem során harmadszor egy verseny biztonsági autós fázis alatt ért véget. Illetve csak részlegesen, hiszen maga az SLK Mercedes nem gurult a pályára, mivel a baleset az utolsó körben történt, és a mezőnyt már csak a levezető kör megkezdésekor tudta volna összegyűjteni a célegyenes végén, akkor pedig már túl sok értelme nem lett volna. A versenyzők az idén bevezetett szabálynak megfelelően benyomták az ilyenkor szükséges gombot a kormányon, ami automatikusan biztonságosra csükkentette az autók sebességét. Ennek eredményeként láthattunk szemdörzsölgetésre okot adó érdekes dolgokat, ha tüzetesebben átvizsgáltuk a futam végeredményét. Mégpedig hatalmas időkülönbségeket a Barrichelloval egy körön befutó versenyzők neve mellett. Közülük az utolsó, Timo Glock például már kereken 163,925 másodperces lemaradással érkezett be, ami bizony már a 3 perc alját súrolja. El kell ismernem, lényegtelen információ. Számomra viszont nem jelentett mást, mint feltartóztathatatlan vágyat az iránt, hogy felkutassam, mikor fordult elő legutóbb, hogy valaki ennél nagyobb lemaradással, de még a győztessel azonos körön belül fejezett be egy versenyt. Mivel ez a gombnyomogatós szabály eddig még soha nem létezett, egyértelmű volt, hogy valahova a fekete-fehér idők környékére kell visszautaznunk, amikor egyes pályák még végeláthatatlan hosszúságban kanyarogtak, ezeken ugyanis nem voltak ritkák a lekörözés nélküli több perces lemaradások. Indianapolis, a régi Spa és a régi Nürburgring szolgáltat a legtöbb ilyen példával. A legutóbbi ilyen is éppen a Nordschleifén történt 1976-ban, a tradícionális nyomvonalon rendezett utolsó versenyen, ami sokkal inkább maradt emlékezetes Niki Lauda hatalmas balesetéről, mint a “futottak még” kategória időbeli lemaradásáról. Ezt most bepótoljuk. A Shadow pilótája, Tom Pryce ugyanis a 8. pozícióban, 168,2 másodperccel futott be a győztes James Hunt mögött, és még a 13. helyezett Fittipaldi is teljesítette az utolsó kört 325,2 szekundumos lemaradással. 33 évvel ezelőtt történt meg tehát legutóbb, hogy a mostaninál hosszabb ideig kellett a még érkezőkre várakozni. S szinte tálcán kínálja fel magát a kérdés, mi volt a legnagyobb különbség, amivel valaha is a győztessel azonos körben lehetett végezni. A csak Indy 500-akon rajthoz álló Bill Schindlernek sikerült véghez vinnie ezt a hőstettet 1952-ben, amikor a kockás zászló előkerülése után nem kevesebb, mint 18 perc 48 másodperc és még 66 század kellett neki ahhoz, hogy befejezze az utolsó 2,5 mérföldet. Ne kérdezzétek, hogyan csinálta, lehet, hogy biciklivel ment, vagy az is, hogy az autóját tolta. A győztes Troy Ruttman ez idő alatt nem csak hogy nyugodtan megihatta a jól megérdemelt tejet, hanem akár még a tehenet is megfejhette előtte.

 

És ha már a biztonsági autós szabályról is szó esett, a tavalyi sokat kritizált Safety Car előírás az oka annak, hogy két hét múlva talán egyszerre két Szingapúri Nagydíj végeredményéről is beszámolhatok. Habár a november 30-án véglegesített eredmény miatt már nem vehetik el Alonso győzelmét, és Rosberg sem kaphat ajándékba semmi hasonlót. Nevetség tárgya is lenne, ha egy év elteltével nyerne meg egy nagydíjat. Az pedig tragikus, ha kiderülne, hogy Hamilton plusz két pontjának köszönhetően tök feleslegesen rágta le könyékig a körmét a teljes F1-es társadalom a tavalyi Brazil Nagydíjon. Szerencsére ezektől nem kell tartanunk, a Renault-nak viszont annál is inkább van oka az aggodalomra. Az már biztos, hogy fiatalabbik Nelson Piquet nem véletlenül törte össze az autóját az első éjszakai versenyen, és el kell ismernünk, nála megfelelőbb személyt találni sem lehetett volna eme feladat elvégzésére. Habár a gyanú már akkor, a futam után is felmerült, a kis Piquet magas autótörési hajlandósága miatt ez inkább csak viccelődések alapját képezte és soha ki sem derült volna, ha a brazil nem kap őszinteségi(?) rohamot a csapattól való száműzetését követően. A kérdés már tényleg csak az, ki mond igazat, illetve ki hazudik kevésbé. A szemétkedést mindkét félről könnyű elképzelni, hiszen Briatore-t már volt alkalmunk megismerni, a másik oldalon meg ugyebár ott van az alma, amely sohasem távolodik el egy bizonyos távolságon túlra a fájához képest...