Egyforma - Informális Formula1 Informátor

Ha valaki egyszer arra határozza el magát, hogy könyvet ír a Suzukában rendezett Japán Nagydíjak történetéről, az időmérő edzések krónikája mindenképpen külön fejezetet érdemel...

Nem tudom, csak én éreztem-e úgy a szombat reggeli időmérő után (aminek a végére azért már erősen délelőtt lett), mintha meg sem néztem volna az eseményt. Az edzés után keringő rajtfelállás ugyanis köszönőviszonyban sem volt azzal, ahogyan a versenyzők elosztották egymás között a helyezéseket. De már ezt is felesleges volt elkezdeni tanulgatni, hiszen reggel érkezett a legfrissebb, hivatalos verzió, ami viszont a matematika törvényeinek mondott ellent látszólag. Hogy ez hogyan történhetett, azt a legszínvonalasabb magyar nyelvű futam utáni elemzésből már mindannyian tudhatjuk, így ezt nem ragoznám tovább, de bármilyen elv szerint is dobálóztak volna az 5 helyes hátrasorolásokkal, ugyanaz a dolog jutott volna eszembe a rajtsorrendre pillantva: Lehet, hogy véletlenül rossz csatornára kapcsoltam a hajnali távirányítón történő tapogatózás közepette, de én bizony nem ezt az időmérő edzést láttam a tévében. Az első három helyezett még rendben van, de utána nem tudom mit történt. A temérdek baleset és a rekord számú (?) piros zászló voltak csupán azok a dolgok (na meg a délutáni ismétlés), amik azt sugallták, nem álombeli fikció volt a kvalifikáció. Így viszont átverve éreztem magam. Talán kezdeményeznünk kellene kamerák elhelyezését a versenyigazgatóság tárgyalótermébe, hogy az interjúk után ott követhessük az aktuális időmérő vagy éppen verseny eseményeinek további alakulását. Lenne rá igény, az biztos, és végre drukkolhatnánk Charlie Whiting-nak meg az éppen aktuális döntéshozóknak is. Vagy akár ellenük. Egy másik megoldás lehetne, amit már felvetettek, sőt be is vezettek nagyjából öt éve, a büntetőpont-rendszer, mely szerint bizonyos számú kihágás után kellene csak bűnhődni, például egy egyversenyes eltiltás formájában. Aztán ez a szabályozás valamikor szezon közben minden különösebb kommentár nélkül köddé vált, pedig volt benne fantázia. Persze legalább ugyanennyi kétes esetet is szülhetett volna, de legalább a kockás zászlónál érnének véget az események, és nem a kockás, vagy akármilyen terítővel fedett tárgyalóasztalnál a kikockázott videofelvételek visszanézését követően.

Nem ez volt az első kaotikus suzukai időmérő, és a gyakoriságuk alapján vélhetően nem is az utolsó. A kelleténél olykor több törött autó látványa Alan McNish-t idézte, akinek esése 2002-ben állította meg hosszú percekre az edzést, miután a szalagkorlát nem állította meg az autóját (a lenti videoban felidézhető). Aztán emlékezhetünk a 2004-es Japán Nagydíj szombatjára is - illetve nem emlékezhetünk, mivel a hatalmas vihar miatt az időmérőt vasárnap délelőttre tolták. Akkor még különlegességnek tűnt, egy évvel később viszont már inkább rémálomnak, ugyanis ezen az eseten felbuzdulva az egy körös időmérők újabb reinkarnációjaként a mindent eldöntő fordulót a futam előtti délelőttökön teljesítették a pilóták, de úgy tűnt, egyes tévétársaságokat elfelejtettek informálni erről. Ja, és a két edzés eredményeit összeadták, mint valami mennyasszonyt meg vőlegényt a templomban. Hat hétvégét élt meg a rendszer. A halálán lévő superpole-időmérők egyik utolsó emléke pedig a 2005-ös japán hétvége maradt, amikor a menet közben eleredő eső kényszerítette a háttérbe az élmenőket, és ajándékozta meg utolsó pole-jával Ralf Schumachert, illetve soha vissza nem térő győzelmi eséllyel Giancarlo Fisichellát - aztán a győzelem nem lett meg, az esély pedig később mégis visszatért.

Idén a verseny már kevésbé volt eseménydús a felkelő nap államában. Buttonnek 5 pontra lett volna szüksége Barrichelloval szemben a bajnoki címhez, most a következő futamra a kocka annyiban fordult, hogy ezúttal a brazilnak kell mindenképpen öttel több egységet szereznie csapattársánál, hogy még valamire való reményekkel érkezzen Abu Dhabi-ba. Ellene szól, hogy Rubensnek idén csak egyszer, Valenciában sikerült legalább ekkora darabot leharapnia hátrányából. És persze ott van még Vettel is, aki raikkoneni hajrában bízva készül az utolsó két felvonásra. Célja elérésében valószínűleg nem saját képességei fogják hátráltatni, és jó eséllyel nem is a Brawnok elsöprő fölénye, hanem sokkal inkább saját új motorjainak a száma, ami mostanra a kelleténél jobban megközelítette a nullát. A Red Bullnak persze nincs semmi oka arra, hogy kicserélje a már egy győzelmet is megélt erőforrást a német autójában (kivéve, ha már sebtapaszokkal teleragasztgatva sem lehet egészben tartani), hiszen vesztenivalójuk így sincs, az önkéntes tízhelyes hátravonulás pedig egyet jelentene a vereség elismerésével. Ki tudja, lehet, hogy kibírja az a motor még legalább Brazíliát. Button viszont viszonylag nyugodt helyzetben játszhatna kivárásra a hátsó pontszerző helyeken, egyrészt azért, mert már több hónapja egyébként sem a győzelem az, amit a legnagyobb gyakorisággal visz véghez, másrészt pedig mert amiatt sem kell feltétlenül aggódnia, hogy közvetlen ellenfelei állandósuló jelleggel az élen fognak harcolni.

Csapata, a Brawn azonban kis híján konstruktőri bajnok lett a versenyen, sőt, a sanszuk erre még a futam után is megvolt, amikor kételyek merültek fel Rosberg Safety Car alatti tevékenységeinek szabályosságát illetően. Majdnem megvalósult, amitől látva a futamok végeredményének utólagos alakítgatásait egyre inkább tartottunk, mégpedig, hogy előbb-utóbb lesz egy bajnoki cím is, ami a pályán kívül dől el. Szerencsére ez nem történt meg, és habár a konstruktőri csata túl nagy izgalmat nem hoz ebben az évben, szívesen látnánk, amint a Brawn alkalmazottai a kamerák előtt boldogan pacsiznak egymással. Ugyanis ők fognak. Hiszen már akkor is szinte biztosan megnyernék az idei bajnokságot, ha a hátralévő két futamot Brackley-ben, plazma tévé előtt karosszékben ülve, pezsgőspohárral a kezében nézné végig az istálló minden tagja. Még ez esetben is a Red Bulloknak mindkétszer kettős győzelemmel kellene végezniük, hogy minden idők legszorosabb pontállásával, mindössze fél egységgel megkaparintsák a konstruktőri trófeát. Hogy mi volt eddig a legszorosabb? Nos, azt hiszem, még azt sem tudjuk sokan kapásból rávágni, hogy tavaly hány ponttal végzett a Ferrari a McLaren előtt összetettben. Nincs is ezzel semmi gond, ez is csak azt mutatja, mennyire másodlagos szerepet kap a csapatok közötti versengés az akár kézzel is megfogható pilóták viadala mögött, és különösen így volt ez az egy évvel ezelőtti csatában, amikor a lelkes szurkolónak a legutolsó problémái között szerepelt a konstruktőri pontok számolgatása. A másik ok pedig a viszonylagos érdektelenségre az, hogy ez a küzdelem soha nem volt olyan kiélezett, mint a versenyzőké. Még a Ferrari nyert 45-42 arányban a BRM-mel szemben 1964-ben, és azóta is ez a három pontos különbség számít a legkisebb különbségnek az istállók csatározásában. Ezzel szemben az egyéni cím már nyolc alkalommal végződött csupán egypontos győzelemmel (köztük az utóbbi két évben), egyszer, 1984-ben pedig mindössze fél egység döntött Niki Lauda javára Alain Prosttal szemben. Mindamellett, hogy a konstruktőrinél kisebb egyéni  pontszámok között értelemszerűen a különbségek is kisebbek, a döntő futamra nagy előnnyel érkező pilóták általában igyekeznek csak annyit kihozni magukból, de főleg az autójukból, amennyi még éppen elég a címszerzéshez. Gondolok itt olyan esetekre, mint tavaly Hamiltoné, vagy 1997-ben Villeneuveé, aki az utolsó körben még a vészesen közeledő McLarenek elől is előzékenyen félre húzódott.

Idén egy érdekes körbeverés alakult ki az élmezőny tagjai között, amely kifejezés elsősorban valószínűsíthetően nem a technikai sportok világából lehet ismerős. Történt ugyanis, hogy Button megnyerte az évadnyitót Webber hazai versenyén, később Vettel diadalmaskodott Button közönsége előtt, majd ezt követően a német kapott ki otthon Webbertől. Aki kimaradt a vezető négyesből, az Barrichello, és most a Brazil Nagydíj jön, talán az utolsó és legnagyobb esély Rubens számára, hogy végre megvalósítsa, amitől 2003-ban, de már 1999-ben sem állt túlságosan távol - egy jellegzetes táncot az interlagosi dobogó tetején. Az utóbbi évtizedben csak kétszer, 2005-ben és 2007-ben fordult elő, hogy senkinek sem sikerült nyernie hazai földön, és a sao pauloi közönség az elmúlt három év alatt kétszer is örülhetett brazil győzelemnek. Az már más kérdés, hogy tavaly nem biztos, hogy annyira boldogok voltak.

Na és persze nem lenne illendő elsiklani az elmúlt napok talán legfontosabb eseménye felett sem. Habár túl sok szívelégtelenséget nem okoztak a bejelentéssel a rajongók körében, Alonso Ferrarihoz szerződése talán a legnagyobb szerepet játssza az idei átigazolási hullámban. Valahogy úgy voltunk ezzel, mint három éve Raikkonen csapatváltásánál - már néhány szezon óta tudni lehetett, hogy be fog következni, és mivel már éveken keresztül több helyről is ugyanez a hír érkezett, legalább olyan felkészülten várhattuk a bejelentés pillanatát, mint egy 2004-es nagydíj győztesének kilétét (vagy az idősebbek egy 1988-as konstruktőri himnusz dallamait). A Ferrari felállásának napvilágra kerülése viszont egy másik kérdést szült egy másik világbajnokkal kapcsolatban. Mi lesz Kimi Raikkonennel? Ha ilyen hirtelenséggel eltűnne az F1 közegéből, azzal minden szempontból csak veszítene a sport, persze ez az, ami őt legkevésbé érdekli. Természetesen szép számmal akad, aki leigazolná őt, hiszen gyorsasága és reklámértéke nagyban ellensúlyozni tudja elhíresült zárkózottságát és negatív munkamorálját, és úgy tűnik a finn is afelé hajlik, hogy még egyszer letegye névjegyét egy élcsapatnál. Ez azért furcsa, mert Raikkonen többször, még idén is azt hangoztatta, bármi is történjen, a Ferrari lesz az utolsó csapata az F1-ben. Úgy tűnik, arra nem számított, hogy még szerződése lejárta előtt el kell hagynia az olaszokat. Kimi sok egyéb mellett szavahihetőségéről is híres, hiszen ha nagyritkán valamit határozottan kijelentett, akkor ahhoz tartotta is magát. Ha jövőre McLaren, Brawn, vagy akármilyen overallt is ölt magára, azzal a felénk mutatott arcából némileg kibújva már nem az a "minden mindegy" Raikkonen maradna, akit megismertünk. Ebből a szempontból kicsit csalódás lenne az átigazolása, az esetleges maradás ténye viszont mindenképpen örömteli.

Nyolc, mint Suzuka. Ennyi pontot szerzett Trulli.

És ha már a számoknál tartunk,
ennyit pedig Glock.