4 év és 331 nap. Riccardo Patrese, Bruce McLaren, Jack Brabham, Mario Andretti, John Watson. Ők azok, akiknek több idő telt el két győzelmük között, mint Barrichellonak. Fél évtized után tehát nem a világ legtermészetesebb dolga visszakapaszkodni a dobogó tetejére, és főleg nem az a brazil esetében, akinek az elmúlt években többször kellett válaszolnia a visszavonulását firtató kérdésekre, mint sebességet váltania aktuális, egyre gyengébb színvonalat képviselő autójában.

A történetet már sokszor hallhattuk az év eleje óta, amikor Ross Brawn a ravatalozóból tolta vissza a Honda hátrahagyott csapatát, lehelt újra lelket a hitehagyott Buttonba, és a sírból rángatta ki a tolószékével együtt eltemetett Barrichellot. Rubens a szezon elején egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy elismételje, mennyire boldog, hogy egy ilyen kimagasló autóban kapott lehetőséget, és hogy a bajnoki címért áll szándékában harcolni. Majd miután az első 7 versenyből 6-ot csapattársa nyert, és azt az egy maradékot sem ő, sokan ismét a homlokára nyomták a nagy 2-es számot ábrázoló pecsétet, amit a Ferrarinál egyszer már begyűjtött, és azóta sem sikerült teljesen lemosnia magáról. Elkönyvelhetővé vált, Barrichello nem tudta felvenni csapattársa kezdeti ritmusát, nem kezeli olyan finoman az autót, mint Button, képtelen az egész verseny alatt egyenletes tempót diktálni, ha pedig rossz helyzetben van, hajlamos még mélyebbre ásni magát, tehát idén sem lesz belőle világbajnok. Az örömittas nyilatkozatokat lassan felváltották a bosszús, kiábrándult, csapatsorrend miatt gyanakvó megnyilvánulások, melyek sok szurkolóból is ellenérzést váltottak ki, és újra megfogalmazódott bennük: Barrichello semmit sem változott, elég esélyt kapott már, kiöregedett, vissza vele a temetőbe ugyanazzal a lendülettel, mint amelyikkel kihozták onnan.

Amellé azonban nem fért kétség, hogy ebben a mindenkit verő autóban egyszer a rangidős brazilnak is ki fog jönni a lépés, elvégre még Michael Schumacher mellett is termett neki elég babér, még ha csak akkor is, ha a német zsákja már tele lett. Csakhogy a nyár közepére váratlanul megérkeztek a hűvös európai nagydíjhétvégék, és az addig kicselezhetetlennek tűnő Brawnok máris az alsó pontszerrő helyeken találták magukat és egymást. Ennyi lett volna a Honda-utód sikertörténete? Oda a biztosnak hitt bajnoki cím? És Barrichello képes volt győzelem nélkül átkönnyelműsködni ezt az időszakot? - fordult meg sok ember fejében. Magyarországon akárhogy is számolta az ember, már jóindulattal is csak a negyedik erőt képviselték, és még annyira hűvös sem volt, hogy teljes mértékben az időjárásra lehessen fogni a formaromlást. Majd egy hónap csend után egy régen várt forró futamon végre elérkezett Rubens ideje. Hogy az élre tudott-e volna visszatérni egy maga után kívánnivalót nem hagyó McLaren boxkiállás után is, az a több száz ehhez hasonló kérdéssel együtt örökre megválaszolatlan marad ugyan, az viszont biztos, hogy a győzelem megérdemelten a tökéletes munkát végző és végig támadó szellemben versenyző versenyző kezébe került. Ezzel hosszú idő után megszerezte saját magának a 10., hazájának pedig a 100. futamgyőzelmét, amivel egy újabb emélkezetes tettet vitt véghez. Brazília a harmadik legsikeresebb ország F1-es futamgyőzelmek tekintetében, előtte csak egy lépésnyire áll Németország (106), és egy fényévnyire Nagy-Britannia, aminek 206 elsőségét akkor sem lehetne egykönnyen utolérni, ha a szigetországot egyetlen vonással leradíroznánk a térképről az összes tehetséges autósportolójával együtt.

Ehhez azonban Jenson Buttonnak biztosan lenne néhány szava, aki éppen a bajnoki cím elhódítására törekszik, még ha az utolsó négy versenyéből ez nem is látszik tisztán. Talán kezd beigazolódni az a sejtés, amit már többen fejtegettek, miszerint Button tökéletesen működő autóval képes rendíthetetlenül a maximum felett teljesíteni, számára nem megfelelő körülmények között viszont a középszerűség homályába süllyed. Persze az is lehet, hogy a helyzet nem ilyen drámai, csupán a brit most érkezett el a szezon közbeni néhány futamon át tartó mélypontjához, amit még soha senki nem úszott meg az F1-ben. Mindenesetre gyengébb teljesítménye eddig nem okozott számára túl nagy hátrányt, hiszen mindhárom közvetlen riválisa is pontokat veszített különböző okokból, és az elmúlt három megmérettetést követően sorozatban Vettel, Webber és Barrichello váltották egymást a bajnokság második helyén, így pedig elég kis mértékben tudtak csak faragni az éllovas előnyéből. A már leírt brazil pedig újra bejelentkezett a harcba, és már sokadszor bebizonyította, hogy korai még neki összedobni egy hintaszékre a születésnapjára. Habár egyetlen győzelmétől hasra esnünk még nem szükséges, ha ettől Barrichello vérszemet kapott, könnyedén megfordulhat a csapaton belüli erősorrend, és akár még izgalmas is lehet az év vége, vagy legalábbis izgalmasabb, mint arra Törökország környékén jó érzékkel számíthattunk.

Nem mellesleg az elmúlt öt futamot öt különböző versenyző nyerte, amire pár hónapja még biztosan egész nagy összeget fizettek volna a fogadóirodák, hiszen ilyenre legutóbb 2004 utolsó három és 2005 első kettő versenye alatt került sor, hogy egy szezonon belül találjunk ilyet, ahhoz pedig 2003-ig kell visszalapoznunk. És még egy érdekes adat: az eddigi 11 versenyen 6 csapat 9 pilótája futott már leggyorsabb kört, kétszer pedig csak a Brawn versenyzőinek sikerült. Erről beszélni persze majd szezon végén lesz a legérdekesebb, de aki tudja, hogy volt-e már hasonló változatosságra példa, alább érdeklődéssel várom hozzászólását.

A nyári szünetben szerencsére a megszokottnál kevésbé kellett unatkoznunk, hiszen bizonyára az elmúlt évtized legnagyobb bejelentésére, meglepetésére, fordulatára került sor. Pár nap elmúltával pedig ismét volt alkalmunk a megdöbbenésre, amikor is közölték, hogy az egészből nem lesz semmi. Persze Michael Schumacher majdnem visszatéréséről, majd vissza nem téréséről van szó. A visszavonult hétszeres bajnok neve eme írássorozatban is gyakran felbukkan, lévén a legsikeresebb versenyző említése megkerülhetetlen bármiben, ami Formula1-gyel áll összefüggésben. 47 futammal ezelőtt még a pályán volt, ám máris legendaként, a történelem megtestesítőjeként tekintünk rá sokan, akiről majd büszkén mesélhetjük unokáinknak, milyen volt őt élőben látni versenyezni. Most pedig, ha csak rövid időre is, de reális esély nyílt rá, hogy visszatérjen. Mint amikor egy befejezett filmhez második részt készítenek, vagy még inkább, amikor az író három év elteltével kicsit megtoldja a már mindenki által jól ismert utolsó fejezetet. És ezzel nem megkérdőjelezni akarom, hogy jól teljesített volna.

91, 249, 1369 - ismerős számok, ugye? A statisztikákat, vagy a Schumachert kedvelők körében mindenesetre nem érdemes velük asszociációs játékot játszani. Ezek az adatok íródhattak volna át, ha a német pályára lép, ami ugyan nem ment volna tragédiaszámba, viszont bizonyos értelemben megváltoztatta volna az F1 történelmét. Persze végül bennem is győzött a kíváncsiság a statisztikák felett, és úgy voltam vele, fenébe a számokkal, jöjjön Schumacher, hadd lássuk, mit tud, és magamban bőszen fogalmazni kezdtem "A verseny, ahol... megdőlnek »A verseny, ahol...« sorozat rekordjai" című cikket, ugyanis a legenda visszatérésével egy csapásra 11 bajnoki cím és 165 futamgyőzelem lehetett volna a pályán Valenciában, és mindkettő csúcs lenne a maga kategóriájában. (A sorozat megtalálható a cimkék között.)

Nem tudhatjuk, mit gondolt Schumacher a saját esélyeiről, amikor látta Luca Badoert, azaz a helyettes helyettesét rendre körönként egy másodperccel lemaradva a mezőny végétől, de valószínűleg igen erőteljesen csóválta volna a fejét, ha a februári motorbalesete nem hátráltatná nyaka kifogástalan mozgását. Nem kell Badoert kritizálni - most még. Valószínűleg ő a valaha volt egyik legszerencsétlenebb Ferrari-alkalmazott. 10 éve tartalékpilótaként tetszeleg és tesztelget a legpatinásabb csapat kötelékében, végig arra várva, hogy beugróként lehetőséghez jusson, miközben azt kellett végig néznie, hogy a legerősebb ellenfeleik, a McLaren, a Williams, de szinte az összes többi csapat is aki ez idő alatt megfordult a boxutcában hosszabb-rövidebb időre mind arra kényszerült, hogy harmadik versenyzőjét csatasorba állítsa. Ő viszont a Ferrarinál hiába várt eféle szerencsés-szerencsétlen történésre. Most, Schumacher lábtörése után tíz évvel esett meg először, hogy a Ferrari egyik versenyzője kidőlt, és Badoer ha most sem teljesen egyértelműen, de végre megkapta a lehetőséget, ezzel minden idők második leghosszabb visszatérését produkálta a belga Bas Leinders mögött, aki 1982 után 1992-es visszatérésével vitt véghez hasonlót. Nem lehet egyszerű egy új pályán új autóval úgy, hogy majdnem egy évtizede nem körözött versenykörülmények között, de ha Spában is hasonlóan teljesít, nem fog meglepetést okozni a Ferrari, ha mást keres a helyére. Elvégre még az a Grosjean és Alguersuari is játszi könnyedséggel haladt előtte gyengébb autóval, akik még csak éppen most kóstoltak bele a királyketegória zamatába. Nekik mégis előnyük származik amiatt, hogy más kategóriákban folyamatosan versenyeztek. Felvetődhet bennünk, ha a Ferrari nem csak idén kezdett volna el komolyabban foglalkozni az utánpótlás keresésével, talán most nekik is lett volna egy vérszomjas, 20. életévét már alulról erőteljesen súroló újoncuk, aki a jövője érdekében biztosan 100%-ig oda tette volna magát.

Végül még egy kis számolgatás Luca Badoerrel, a rekordtartóval, aki 50 rajthoz állásával toronymagasan vezeti azok listáját, akik a legtöbb futamon indultak anélkül, hogy valaha is pontot szereztek volna. A 90-es években ugyan volt néhány 7. és 8. helyezése, akkoriban azonban ezekkel még csak a "futottak még" kategóriába lehetett bekerülni. A mostantól a mezőny legöregebbjévé váló olaszban azonban sokan láthattak fantáziát, hiszen mindenki más eltűnt az F1-ből, mielőtt ilyen sikertelenné vált volna, mint Badoer - ezt pozitív értelemben mondom, már amennyire lehet. A statisztikák alapján az esélyei sem jók a pontszerzésre, hiszen akinek eddig a legtöbbet kellett várnia rá, az Nicola Larini volt, de a 45. versenyén már neki is sikerült. Larini akkor ugyanígy éppen a Ferrari beugró pilótájaként tevékenykedett, és nem mellesleg Badoer előtt ő volt az utolsó olasz, aki a Scuderiánál versenyzett. Egyből hat pontot is szerzett, hiszen másodikként ért célba Michael Schumacher mögött. Ja, és hogy melyik versenyen? 1994 San Marino.

Érdekes, mennyire összefügg minden. És ezért is szeretem.

Hamilton, Barrichello, Raikkonen - három generáció a dobogón.
Brazil és brit himnusz együtt utoljára 1993-ban Adelaide-ben szólt Senna és a McLaren tiszteletére.