Egyforma - Informális Formula1 Informátor

Próbáltam új bejegyzéseket írni, ám a blog.hu a szokásosnál is jobban megmakacsolta magát, és nem volt képes az egyébként egyáltalán nem hosszú cikket teljes valójában elmenteni. Ez a harmadik ok, amiért nem frissült a blog. Az első az, hogy a http://motorsportal.hu/ oldalon fognak a továbbiakban megjelenni az írásaim, ahol két hasonlóan (jó értelemben) elvetemült személlyel készítünk majd előzeteseket, futamösszefoglalókat, elemzéseket a Motorhome rovatban.  A második ok pedig, hogy a szezon közepe táján idénre várhatóan egyébként is fel fogom függeszteni (de legalábbis mérsékelni) alkotó tevékenységem, hiszen Raikkonen és Hakkinen hazájába utazok egy pár hónapra.

Azért majd igyekszem ide is betenni az általam írt cikkeket, remélem hogy több, mint kevesebb sikerel.

Chandhok: Hé, Bruno, te is látod, amit én? Az a bukótér kitűnő parkolóhely lesz a rajt után.
Senna: Nem-nem, azt már én lefoglaltam magamnak, te keress másikat.
Chandhok: Na fogadjunk, hogy én állok oda előbb!
 

-Melyik az a sport, amelyikben minden évben új szabályismertetőt kell írni, és nem az F1?
-???
-De, az F1.

Hangzott a filozófiatanárom furcsa vicce pár évvel ezelőtt az egyik órán. Persze ő szabályismertető meg F1 helyett még a sokkal emberközelibb, - de mint később ki fog derülni, azért néhány hasonlóságot is mutató - kenyérsütés és pék szavakat használta. Akkor csak én voltam olyan lelkes, hogy még nevettem is ezen a poénnak szánt beszóláson, mit sem sejtve arról, hogy egyszer majd egyáltalán nem humoros kedvemben fogom én is alkalmazni egy más helyzetben.

Csendes építkezés, visszafogott autóbemutatók és a kapkodós tesztelések után a 2010-es Formula1-es szezonnak már nincsen több mentsége a szurkolók előtt: kénytelen lesz elkezdődni. A furcsaságai miatt a jó és a rossz közé nehezen besorolható tavalyi év után idén mindenki színvonalas, a klasszikus időket idéző parádézást vár, amelyet a régi, az új, és nem utolsó sorban a régi-új versenyzők és csapatok legjavának együttállása láttán joggal remélhetünk is.  Mi sem jobb garancia erre, mint hogy Bahreinben a rajthoz állóknak együttvéve rekordnak számító 162 futamgyőzelem és 11 bajnoki cím lesz a neve mellett.

A mezőny még egy különlegességét adhatja idén, hogy az elmúlt hónapokban (mintha csak az európai politikai folyamatokat követné le) életre kapott az F1-es nacionalizmus egy kisebb fajta hulláma, amely talán nem minden esetben szándékosan, de néhány nemzeti csapat kialakulását eredményezte. A már két éve ismert indiai illetőségű istálló mellé az új jelentkezők közül spanyolok, amerikaiak, sőt még szerbek is szívesen csatlakoztak volna egy országuk zászlaja alatt futó, hazai versenyzőket, személyzetet preferáló alakulattal. De nem ám csak a rajtrács (vélhető) végén észlelhető ez a folyamat. A végre önálló csapatként rajtoló Mercedes két - sőt, a tartalékos Heidfelddel együtt három - nem is akármilyen német pilótát választott, a stuttgarti autógyár különválása által kicsit még „angolosabbá” váló McLaren pedig ugyanezt a taktikát választotta három brittel a fedélzeten. És akkor az Alonso érkezésével egészen ellatinosodott Ferrariról, na meg a Renault ínyencségnek számító szláv pilótapárosáról még szó sem esett.

 Vajon ez a részleges nemzeti szeparálódás lenne a gyári csapatok utáni új éra egyik legfőbb jellegzetessége, vagy puszta véletlenek összejátszása nyomán mutatja idén ezt az érdekes mintázatot az F1? Mindenesetre az erre a kérdésre adott válasz nem befolyásolja azt, ami most következni fog, nevezetesen a résztvevők kíméletlen sortűz alá vételét A-tól W-ig, az itt lévőktől a távol maradókig.

Próbáltad már úgy indítani a napod, hogy kora reggel egy eszeveszett kiabálás-sorozat riasztott fel legszebb álmodból? El tudod képzelni, milyen, amikor egy váratlan pillanatban kiszól a táskádból egy hang Damon Hill tartózkodási helye felől érdeklődve?  Íme egy letölthető válogatás Magyarország legemlegetettebb kommentátorának egyedi megnyilvánulásaiból, melyek csengőhangnak sem utolsók. Ha kellően elrettentő volt ez a bevezető, még nem késő befejezni az olvasást, mielőtt a piros lámpák öt-hét másodpercen belül kialszanak…

Az említett személyről cikket írni nem a leghálásabb dolog, és legtöbben csak akkor adják ilyenre a fejüket, ha az utóbbi időben megcsappant az olvasók száma, vagy ha szeretne a háttérből jót derülni a hozzászólók között kialakuló vitán. A megdönthetetlen érveket és a nyomdafestéket csak jelentős csillagozott rész kíséretében tűrő szavakat máris készenlétbe helyező olvasók számára az a rossz hírem van, hogy ez a bejegyzés nem erről szól.

A talán legmegosztóbb magyar kommentátort sokféle vád éri közvetítési stílusa miatt, egy valamiben azonban biztosan utánozhatatlan. A vicces jelzők, megmosolyogtató szóösszetételek vegyítve a szomszédot is felriasztó kiabálásokkal sokak kedvenceivé váltak, és pont ezek azok, amelyek egy kisebb, nem minden igényt kielégítő csokorban alább megtalálhatóak.

Bizonyára van olyan magyar Formula1 rajongó, aki nem azért vesz füldugót, hogy elviselhetőbb legyen a motorzúgás a Hungaroringen, hanem azért, hogy ne hallja a kommentárt a tévé előtt ülve. Nekik nem ajánlom, hogy letöltsék az alábbi mp3 hangfájlokat. A többieknek viszont jó szórakozást hozzá. Engem továbbra is a szoknyás szerzetes ébreszt, az SMS-ek pedig Damon Hillel érkeznek. Esélytelen, hogy ne vedd észre.

A világ F1 szurkolói nevében ezennel hivatalosan is kérvényezem, hogy legyen füvönelőzésben, pezsgőzésben, erőviszony-átrendeződésben, versenyzésre alkalmas gumikeverékben, változékony időjárásban, rekorddöntésben, hétszeres világbajnokban, utolsó kanyarban előbukkanó Timo Glockban gazdag, és Piquet-botrányban, önálló életre kelő alkatrészben, boxutca-áthajtásos büntetésben, másodhegedűs versenyzőben, rajtrácson ragadásban, új pontrendszerben, piros zászlóban, lámpafény nélkül sötétségbe nyúló futamban, tévét zúzó csapatfőnökben szegény az új szezon, vagy ahogy külföldiül mondják, Prost Neujahr mindenkinek!

Hiába a jó memória, sokan idejét sem tudjuk már, mikor láttunk utoljára királykategóriás versenyhétvégét. Bár még csak nagyjából egy és fél hónap telt el Abu-Dhabi óta, és körülbelül kétszer ennyi van még hátra a szinte szomszédos Bahreinig, máris egy örökkévalóságnak tűnik nélkülözni a nélkülözhetetlent. Az ember már csak a homályos emlékezetéből tud előkotorni egy-egy rajtprocedúrát, első kanyaros tolakodást, tankolást (ezt nem árt jól elraktározni),  vagy éppen egy felcsendülő himnusz. Ez utóbbi ügyben próbál segíteni ez a bejegyzés.

Régen győzött már a kedvenced, vagy csak szeretnéd ismét átélni a díjátadó ünnepségek legmagasztosabb pillanatainak hangjait? Szívesen énekelnéd teljes erővel a spanyol himnuszt annak ellenére is, hogy a készítők nem írtak hozzá szöveget? Elérkezett az alkalom. Előtte azonban egy kis áttekintés.

A 2009-es szezon 17 eredményhirdetésén a lehetséges 34-ből 26-szor csendült fel 7 különböző nemzet himnusza. Ez a 26 nem túl sok, sőt negatív rekord az 1996-os 23 óta, s ez az alacsony szám nyilván a győztes versenyző és csapata azonos nemzetiségéből (ami az esetek meggyőző többségében a brit) adódik. Idén ilyen nyolcszor is előfordult, előbb Button és a Brawn, majd Hamilton és a McLaren jóvoltából. Lévén a brit himnusz - akármennyire is próbálják elnyújtani - nem a hosszabbak közül való, az évi pódium-ceremóniák összidőtartamát tekintve az idei az utóbbi évtizedek közül az egyik legrövidebb volt, ami bizony a közönség Formula1-nézéssel töltött idejéből csap le egy csekély darabot. Persze azért depresszióba ettől ne essünk, ez még mindig könnyebben emészthető, mint egy 250 km-esre rövidített versenytáv, amivel nemrég még előszeretettel ijesztgettek minket, ráadásul jó eséllyel fel sem tűnik senkinek, ha nem hívják fel rá az ember figyelmét, mint ahogy én azt most szemtelen módon megtettem.

Az utolsó futam előtt még négyen is esélyesek a bajnoki címre? Jack Brabham és Jim Clark a vert mezőnyben? Na persze, ilyen csak a filmekben létezik – mondhatnánk. És valóban.

Két hét telt el a szezonzáró Abu-Dhabi futam óta. Lassan minden F1 rajongót elfog a hiányérzet, felemészt a várakozás, vagy éppen elkezd gyötörni a gyorsan terjedő Q1F1 vírus. Ha versenyhiányunk van, a legjobb, amint tehetünk, hogy a probléma gyökerét ragadjuk meg, és megnézünk egy futamot. Visszaidézhetjük akár az idei évet, vagy lefújhatjuk a port régebbi szezonok pókhálós adathordozóiról is. Ezeknek csak egy szépséghibájuk van – felmerülhet annak veszélye, hogy jó memóriánknak köszönhetően már az előtt jó közelítéssel el tudjuk sorolni a futam végeredményét, hogy  az autók felsorakoztak volna a rajtrácsra. Meg kell hagyni, nem lenne az az igazi körömrágós élmény. Ám itt van egy teljes évad, amelynek eredményei nincsenek benne egyetlen statisztikai adatbázisban sem. 1966!

Ugyan már, hiszen még a világ dolgaival mit sem törődő, téli álmából felébresztett, és beszélni nem tudó teknősbékám is azonnal rávágná, hogy Jack Brabham harmadik világbajnoki évéről van szó, amikor saját készítésű autójával hódította el a címet! Persze, a valóságban igen, de nem John Frankenheimer rendezésében. Hiszen az amerikai filmgyáros meglehetősen merész vágyát valósította meg ebben az évben azzal, hogy mozivászonra vitte kedvenc sportja, az akkor még mindig nem túl széles körben ismert Formula1 világát, annak minden csodájával és veszélyével együtt, miközben a volánnál vérbeli versenyzők helyett bármiféle trükk nélkül a kor neves színészei zsonglőrködtek. Ennek érdekében Frankenheimer kénytelen volt „beíratni” kiválasztottjait, James Garner-t, Yves Montand-t és a többieket néhány tanórára Jim Russell neves versenyiskolájába, mert bizony formulaautóba már azokban az időkben sem ülhetett be akárki. Végül így is csak F1-essé maszkírozott F3-as gépeket raktak a színészek alá, tehát érdekes módon nem a főszereplőket helyettesítették dublőrök, hanem úgymond az autókat. Így hát pár hónap felkészülés után a betontorpedók orrára szerelt ormótlan kamerák (amiknek látványától a mai aerodinamikai szakemberek ijedtükben alighanem pódiumról ledobott pezsgősüveg alá vetnék magukat) tényleg a kor legnagyobb színészeinek száguldását örökítették meg, akik ha nem is versenytempóban, de azt megközelítő sebességgel közlekedtek a forgatások alkamával a futamokat követő hétfőkön. Így az év tavaszán Monacoban két szezon is elkezdődött, a valódi mellett a megfilmesített 1966, amely stílusosan a Grand Prix, magyarul A nagy verseny címet kapta.

Véget ért egy különös, nem várt fordulatokkal teli szezon, amelynek végkimenetelét illetően télen mindenki annyira mellé lőtt, mint talán még soha. Visszatekintve úgy tűnik, az F1 2009-es világkörútja a sokáig emlegethetőség és a könnyen feledésbe merülés keskeny határvonalán táncol majd a közeljövőben, de lehet, hogy pont ennek a furcsa kettősségnek a jótékony hatása révén vési be magát maradandóan a rajongók emlékezetébe. Lassan mindenkiben - talán még magában az ünnepeltben is - végleg tudatosul a tény, miszerint az év világbajnokát Jenson Buttonnek hívják. Legtöbb győzelem, legtöbb dobogó - ha a számokat kérdezzük, akkor sem kaphatunk más eredményt. A Brawn csapat pedig, ha nem is mindig ők voltak a favoritok, annak köszönhetik a meggyőző konstruktőri fölényt, hogy soha nem látott stabilitással a lehetséges 34 pontszerzési lehetőségből 31-szer eredményesek is voltak.
Ezek után ugyan mi mással is lehetne ellentmondásosabban lezárni egy ilyen kiszámíthatatlan szezont, mint néhány dolog kíszámításával. Eme statisztikai összefoglaló talán nem minden nap látott adatokra és azok hátterére koncentrál.

Na, ez a cím is legalább olyan kacifántosra sikerült, mint amilyen az egész 2009-es szezon volt.

Sok szempontot fel lehet sorolni, ami miatt a hétvégén Abu-Dhabiban megrendezett futam különlegesnek tekinthető. Először történt meg például, hogy úgy érte az alkonyat a versenyzőket, hogy ez miatt nem kellett leállítani a futamot (mint ’78-ban Monzába, vagy bizonyos értelemben idén Sepangban). Így stílusosan a lemenő nap sugarai mellett készülhetett téli álmára az F1. Akár csak egy évvel ezelőtt, ismét lehet hangoztatni, hogy egy korszak véget ért, jövőre az idetől eltérő területeket érintő, de szintén nagy horderejű módosítások következnek a sportban. Továbbá, lévén az idei utolsó futammal álltunk szemben, sok jelentős kapcsolat is véget ért pilóták, istállók, motorszállítók és szponzorok között, de még csak nem is ez az, amire elsőként ki szerettem volna lyukadni.

Sebastian Vettelt követve az 5. helyen a 22-es számú, Mercedes motorral felvétezett autóban egy brit versenyző éppen megszerzi első világbajnoki címét a Brazil Nagydíjon, ráfagyasztva ezzel a mosolyt a hazai szurkolók arcára. Ugye ebből még nem lehet kitalálni, melyik év vb-döntőjéről van szó? Szinte hihetetlen, hogy két ilyen kísértetiesen különböző Formula1-es szezon mégis ugyanolyan módon érjen véget. Persze idén kevésbé drámaian történt mindez, de ha suzukai sérülése nem akadályozza ebben meg, biztosan Timo Glock is ott bóklászott volna valahol az utolsó kanyarok környékén Button befutójakor, csak úgy slusszpoénként. Na, még az kellett volna.
 

Jenson Button világbajnok. Ki gondolta volna ezt akár tavaly ilyenkor is, amikor a Honda kiszállásáról még szó sem volt, és Ross Brawn még javában kotyvasztotta az új japán autót, KERS-estül, Sennástul. Hogy december 5-e után ki fogadott volna rájuk, arra már karaktert pazarolni sem érdemes, hiszen a csapat krónikáját a kálváriától az első győzelemig már mindenki legalább annyiszor hallotta, mint azt, hogy miről beszélgetett egymással Ron Dennis és Lewis Hamilton ezerkilencszázkilencvenakárhányban.

Button sikerét lehet kételkedve fogadni, hiszen annyi győzelemmel lett bajnok, amennyivel tavaly Felipe Massának nem sikerült, viszont lehet elismerően bólogatni, amiért kétszer több alkalommal állt a dobogó tetején, mint bárki más. Lehet rossz szájízzel csámcsogni azon, hogy június óta nem végzett az élen, viszont lehet dicsérni, amiért akkor is megbízhatóan gyűjtötte a pontokat, amikor autója már nem volt a legjobb. Lehet rá összeráncolt homlokkal tekinteni, amiért a szezon második felében a csapattársától is sűrűn kikapott, de lehet elmés versenyzőnek tartani, amiért minden közvetlen riválisánál jobban vigyázott az autójára, ami kifizetődőnek bizonyult. Lehet szidni az utóbbi időmérős teljesítménye miatt, de elő lehet hozakodni különleges küzdőszellemével ami számos kulcsfontosságú előzési megmozdulást eredményezett. Lehet mondani, hogy csak azért nyert, mert a Ferrari és a McLaren nem voltak a helyzet magaslatán, de nézhetjük a másik oldalt is, mely szerint a Brawn GP igenis ott volt. Így van ez minden évben, csak más-más csapatokkal.

Ha valaki egyszer arra határozza el magát, hogy könyvet ír a Suzukában rendezett Japán Nagydíjak történetéről, az időmérő edzések krónikája mindenképpen külön fejezetet érdemel...

Nem tudom, csak én éreztem-e úgy a szombat reggeli időmérő után (aminek a végére azért már erősen délelőtt lett), mintha meg sem néztem volna az eseményt. Az edzés után keringő rajtfelállás ugyanis köszönőviszonyban sem volt azzal, ahogyan a versenyzők elosztották egymás között a helyezéseket. De már ezt is felesleges volt elkezdeni tanulgatni, hiszen reggel érkezett a legfrissebb, hivatalos verzió, ami viszont a matematika törvényeinek mondott ellent látszólag. Hogy ez hogyan történhetett, azt a legszínvonalasabb magyar nyelvű futam utáni elemzésből már mindannyian tudhatjuk, így ezt nem ragoznám tovább, de bármilyen elv szerint is dobálóztak volna az 5 helyes hátrasorolásokkal, ugyanaz a dolog jutott volna eszembe a rajtsorrendre pillantva: Lehet, hogy véletlenül rossz csatornára kapcsoltam a hajnali távirányítón történő tapogatózás közepette, de én bizony nem ezt az időmérő edzést láttam a tévében. Az első három helyezett még rendben van, de utána nem tudom mit történt. A temérdek baleset és a rekord számú (?) piros zászló voltak csupán azok a dolgok (na meg a délutáni ismétlés), amik azt sugallták, nem álombeli fikció volt a kvalifikáció. Így viszont átverve éreztem magam. Talán kezdeményeznünk kellene kamerák elhelyezését a versenyigazgatóság tárgyalótermébe, hogy az interjúk után ott követhessük az aktuális időmérő vagy éppen verseny eseményeinek további alakulását. Lenne rá igény, az biztos, és végre drukkolhatnánk Charlie Whiting-nak meg az éppen aktuális döntéshozóknak is. Vagy akár ellenük. Egy másik megoldás lehetne, amit már felvetettek, sőt be is vezettek nagyjából öt éve, a büntetőpont-rendszer, mely szerint bizonyos számú kihágás után kellene csak bűnhődni, például egy egyversenyes eltiltás formájában. Aztán ez a szabályozás valamikor szezon közben minden különösebb kommentár nélkül köddé vált, pedig volt benne fantázia. Persze legalább ugyanennyi kétes esetet is szülhetett volna, de legalább a kockás zászlónál érnének véget az események, és nem a kockás, vagy akármilyen terítővel fedett tárgyalóasztalnál a kikockázott videofelvételek visszanézését követően.

A tavalyi és az idei Kínai Nagydíj között mindössze fél év telt el. Ez egész különleges, nem? Aha, viszont Szingapúrban erre csak nevetve legyintenének egyet. Az elmúlt héten ugyanis bizonyos értelemben két darab F1-es versenyük is véget ért. Melyikkel is kezdjem?

Az időrendben haladás még akkor is a legjobb módszernek tűnik, mikor az események annyira átláthatatlan sorrendben követik egymást, mint esetünkben, az első éjszakai Formula1-es megmérettetés alkalmával történt. Kezdődött minden egy évvel ezelőtt Alonso semmiből előhúzott győzelmével, amit ekkor mindenki a körülmények szerencsés, ám felettébb furcsa összejátszásának tulajdonított, de Nelson Piquet szándékossága ekkor még csak a paddockban terjengő viccek csattanójaként merült fel. Érdekes ma erre visszagondolni. Mi csak a boxban letörve sétáló, magát újabb bukása miatt talán kicsit szégyenlő Nelson Piquet-t láttuk, ám amint az első folyosón elfordulva eltűnt a kamerák elől, minden bizonnyal másmilyen kifejezés ült ki az arcára, és talán még a tenyerét is összedörzsölte az egyik sarokban. Csúnyán át lettünk verve. És igen, bejött. A terv tökéletesen sikerült; habár a futam nagyja még hátra volt, Alonso ellenfeleinek egy részét a kelleténél többször szólította boxutcai kötelesség, a többieket pedig kitűnő versenytempóval hagyta maga mögött a spanyol. Nem kerültek gyanúba, megszerezték a győzelmet, a következő héten pedig már senki nem emlékezett, hogyan is történt (annál is inkább, hiszen Alonso minden kétséget eloszlatva újra nyert). Bármennyire is sportszerűtlen, tisztességtelen, veszélyes, aljas, példátlan, szemét húzás volt, és bárkinek a fejéből is pattant ki, el kell ismernünk (legalábbis én elismerem), zseniálisan összeállt. Vagyis egy évig úgy tűnt. Egy valamivel azonban nem számoltak Briatoreék, ha tényleg ők sarkallták Piquet-t az ütközés végrehajtására. Mégpedig azzal, hogy Nelson (bármennyire is annak tűnt) nem egy játékbábú, vannak érzései, és árulkodni fog, ha nem a kedve szerint alakulnak a dolgok. Például ha évad közben elbocsájtják a Renault-tól. Ezért is furcsa, hogy a csapatvezetőség ilyen "simán" lebukott, élén Briatoreval, aki kétségtelenül benne volt már pár kétes megítélésű ügyben pályafutása során. Mondhatni, nem rá vall, hogy ennyire nem volt körültekintő és ekkora teret hagyott Piquet számára a támadáshoz. Ezért nem lepődnék meg már azon sem, ha néhány szó igaz lenne a volt csapatfőnök legutóbbi nyilatkozatából, miszerint vannak még ütőkártyák a tarsolyában, és végül ő fog győzedelmeskedni. Hát ha győzni ebből a helyzetből már nem is lehet, bizonyos részletek még mindenképpen kiderülhetnek a későbbiekben. A kérdés az: érdekelne ez még valakit? Mert én már köszönöm szépen, nem kérek többet, és ezzel bizonyára sokan vannak még így. Az biztos hogy mindhárman (Briatore, Symonds és Piquet) sárosak voltak, az ítéletük viszont meglehetősen különböző lett.